Hallgat az ég (ismertető)
Első novellánk szerzője ismert poszt-valhallás író, J.J. Sherwood, a mű címe Herón könyve. Ez nem más, mint egy ó-crantai monda, mely a nem-szakrális mágia eljövetelét dolgozza fel. Hőse az én értelmezésem szerint az első crantai mágus (herón jelentése mester, szerintem ez esetben mágusként értelmezhető). Stílusa elég meggyőző, el tudom képzelni, hogy egy ókori mondát olvasok. Csak a tulajdonnevek késztetnek sűrűn mosolyra, valahogy sok közöttük az ismerősnek tűnő. Pl. Setumelach - Metuselach... de igazán "charitói Idasu, az áruló tanítvány" fájt. Szóba lehetne hozni, hogy "nincs benne semmi ynevi", de ezen a ponton szerintem az lenne a furcsa, ha lenne. Mondjuk a Cranta határain túli vándorlásba talán be lehetett volna venni az elfeket (vagy szerepeltek, csak nem ismertem fel őket?), de végül is nem esett nagy kár. Tetszett.
A bevezető szöveg szerint a történet Nagy-Cranta fénykorában játszódna, de ennek ellentmond, hogy számtalan király szerepel a történetben. Most vagy rosszul fogtam fel a Birodalom mibenlétét, vagy valójában a romlásévekben vagyunk. A maga nemében nem egy rossz darab, bár a vége talán túlságosan is "kilóg".
Úgy érzem, a sztori arányai nem tökéletesek. Túl hosszú a felvezetés - nem mintha nem lenne érdekes a madárlovas mannu nép élete, de itt és most fontosabb dolgokra kéne koncentrálni. A vége ehhez képest kicsit túl lineáris. A semmi kis kölyköt rögtön a fő-fő-mufti elé viszik, csak hogy épp a drámai pillanatban értesüljön a jóslatról. valahogy nem az igazi, szvsz. De még mindig nem egy rossz novella.
A negyedik mű - Végórán - Raoul Renier tollából származik. Első ránézésre személytelen elbeszélés a Felhőbirodalom elleni hadjáratról, de később az a képzetem támadt, hogy valójában Baál-Chain a főhőse. Határozottan érdekes olvasmány, csak egy baj van vele: túl hamar véget ér. A máguskirály bukását nem láthatjuk, a történet akkor ér véget, amikor belátja a helyzet reménytelenségét, és megbízza egykori szeretőjét, hogy Hűségesként (azaz Szunnyadóként, azaz Kóborlóként) nézze végig a bukást, és emlékezzen. (Nem árulok el újat, a Korona és kehely c. művet nyilván mindenki olvasta már ;)
Nem is tudom, a befejezést valahogy nem éreztem igazán hatásosnak. Szerintem bombaként kéne robbannia, amikor egy ismert, hetedkori isten megjelenik és megmenti a főpap szedett-vedett csapatát, de ehelyett inkább azt gondoltam "ez meg hogy kerül ide?" A történetnek talán nagyobb súlya lenne, ha ezeknek a "crantai partizánoknak" fontos szerep jutna a történelemben. (Nem, semmi nem utal arra, hogy ők alapítanák a tongoriai közösséget. Azok Baál-Káiniták - bocs a szóviccért - ezek pedig... akkor sem lövöm le a csattanót.)
Újra J.J. Sherwood következik. Istenek árvái: Gal-Nar papjai nem ismerik be, hogy az istenek eltávoztak. Ellenkezőleg, egyre keményebb kézzel uralkodnak, és minden évben feláldozzák az uralkodót és reménykednek a túlvilági válaszban. De mi történik, ha valaki megtudja az igazságot? Elgondolkodtató történet, a benne felvetett dilemmára valószínűleg nincs jó válasz. Ennek megfelelően, úgy érzem, az író sem áll valamelyik fél pártjára. Kelet-Cranta erősen inka mintára készült, ez engem mondjuk különösebben nem zavar. Ez a sztori is mindenképpen a könyv jobbik felében van.
Thomas Norm az Inominak írt legalább egy novellát, de nem kizárt, hogy többet is. Tükrök... című története a Tajtéktrónus Birodalomban játszódik, kikerekítve Cranta Három Világának bemutatását. Ennek az országnak az uraihoz képest a mai elendor kaszt kedves, szerény úriemberek klubja lehetne. A novellában Usti-pan város tajtékhercegétől segítséget kér az uralkodó, mert a kyrek már a Queron-tenger szigeteinél járnak. A herceg nem vesztegeti idejét: röpke 30 év alatt felépíttet egy templom-fókuszt, majd egy gondolattal lesújtja a Szindvileken létesített kyr támaszpontot. A történet egyébként véresen komoly, de olyan (szvsz) abszurd világot mutat be, hogy nem bírok magammal. :) Már a Hideg karok ölelésében sem tudtam igazán komolyan venni ezt az "olyan felsőbbrendűek vagyunk, hogy a fal adja a másikat" stílusú darkulást. És a sor még a herceggel nem is ér véget. Tetszetős azonban, hogy ezúttal a másik oldalt is bemutatják: az írnok-szolga életét, aki mindvégig hűséggel szolgálja a herceget, mégsem nyeri el jutalmát. Szóval ebben a sztoriban is van valami.
...És szilánkok: Még mindig Thomas Norm tollából. Ez a novella viszont valóban komolytalan, és szvsz elég érdektelen. A 13. zászlóháború idején egy délvidéki vajákos rábukkan a crantai templom romjaira, de holmi zsoldosok és bérgyilkosok csak nem hagyják nyugodtan bíbelődni az ereklyékkel. Eléggé méltatlan befejezése egy amúgy tetszetős kötetnek.
Pár évtized (század?) elteltével a crantai istenek visszatértek volna, de a Felhőtartományokban már nem volt hová. Gal-Nar (avagy Kelet-Cranta, ill. a Tűzföldek) vezetői a szerafista rítusokhoz nyúltak (nyilván már vártátok, mikor kerül elő :), és saját isteneiket szipolyozták ki a paktumok révén. A Tajtéktrónus császárai pedig egyszerűen közölték, hogy "bocs, az isten én vagyok". Egyúttal nekroszerafisztikus paktumra léptek saját dinasztia-alapító ősükkel, és nem aprózták el a dolgot, sorra mind avatárokká váltak. Ez az alapító ekkora már kb. egy ork hérosz szintjén lehetett, bár nyilván más természetű lény volt. Ne felejtsük el, hogy a Felhőtartományok ekkor még nem nekroszerafizmust használtak, amikor Baál-Chain megszólította egy elesett tábornoka lelkét, az csak egyszerű nekromancia, vagy ha úgy tetszik szellemidézés volt. Érdekes, hogy a Tajtéktrónus később Sion-Dar álomistennő befolyása alá került. Sőt, arról is szó esik, hogy sok időt töltöttek álomban, miközben a jövőt fürkészték. Lehet, hogy túlkombinálok, és ez csak az istennőre utal, de nekem az Ó-Ryeki Shadd Út jut az eszembe...
De ezek egyike sem lehetett túlságosan fontos. A kiemelt istenek korábban Kam, Ave és Amraszu "hármassága", akiktől a szakrális hármas tagozódás (a "sul-manírru") is származtatható, később pedig az őselemek és a fény istenei, utóbbiak az égitestekhez is rendelhetők (Sinnu a nap, Kótam a vörös hold, Ijdrig a kék hold - bár utóbbit nem tartották nagy becsben, inkább a rontást hozó hármasikrek, Taneqqa, Latenhuur és Ijdrig, egyikeként tekintettek rá. Ez alkalmasint egy szándékosan beleírt asszimmetria, hogy a crantaiak idegenebbnek tűnjenek. Vagy csak túlkombinálom.). "Kam, az első emberhez" még annyit, hogy az első ember, aki istenné válik mítosza szerintem akár meg is fordítható: ugyebár ő egy isten és tőle származik a crantaiak kétszáz nemzetsége. Ez akár azt is jelentheti, hogy ő a teremtő istenük, aki egy időben valamilyen formában talán köztük is járt (bár ez Yneven nem valószínű, de talán egy avatár... illetve a negyedkor előtt még talán más lehetőségek is lehettek). Végül: a késői Tajtéktrónus birodalomban megkezdődött a vallás letisztulása. Ennek fő eleme a már említett őselemek szerinti csoportosítás volt, na meg az istenkirályok intézménye. Az egyébként nekem nem világos, hogy eddigre az istenek visszatértek-e. A Tükrök c. novella mintha nemleges választ adna (hiszen a tajtékherceg keresi az isteneket "mindentlátó" mágiájával, de nem találja), a függelék szerint viszont a kyr hódítás nélkül kialakulhatott volna egy modernebb, átláthatóbb panteon (és ha a császár nagyanyjának kerekei lettek volna...). Mi van még... a három világ kultúráját is vázolják, engem speciel itt nem ért nagy meglepetés. Nyugaton főleg mezopotámiai elemeket érzékelek, az északkelet erősen inka, a Tajtéktrónust lehet a legnehezebben megfogni, itt ugye a víz, a tenger körül forog minden, a társadalom pedig szinte csak 2 részre oszlik: vannak istenkirályok és rabszolgák. Van ugyan "néhány" pap, nemes és szabad kézműves, de az egyiktől hatalomban, a másiktól létszámban messze elmaradnak. Über-Egyiptom? Persze megint lehet, hogy csak túl sokat akarok belemagyarázni. A mágiáról kb annyit írnak, ami az Aquir gyűrűben is megjelent. Négy elem, birodalom-mágia, plusz az ötödik, ami talán nem is létezik. Ezen kívül a nyelvekről írnak pár érdekességet, és a kronológia is kibővítettnek tűnik. Ja és van negyedkor végi térkép a könyvben. Valamelyik cég szvsz már igazán összekaphatná magát, és az ötödkorról is készíthetne egyet, mert kissé hülyén néz ki, hogy a másod-és negyedkorról pontosabb képünk van ezen a téren, mint Kyriáról. Ha azt mondom, hogy szerintem ez a kötet lehetne (már ha rendesen megjelenne) 2007 legjobb novellás kötete, az - a többivel szembeni álláspontomat ismerve - nem nagy szó. De ki merem jelenteni, hogy az Inomi könyveivel összevetve sem szerepelne rosszul, sőt a Valhallás LE-könyvek között sem lenne utolsó.
|